Zsinórlabda bajnokság szülői szemmel
A történet visszanyúlik 2012 szeptemberére, amikor is az akkor éppen csak 8 éves legkisebb lányom úgy döntött röplabdázni fog. Nagyobb lányom révén már ismertem az SZRSE közösségét, edzőit, vezetőit… így tudtam a gyerek jó helyre kerül. Szóval olyan túl sokat nem gondolkodtunk, hanem csatlakoztunk a Squash klubban formálódó kezdő csoporthoz.
Szűk egy hónap edzés után volt az első zsinórlabda verseny. Korábban ilyen nem volt az egyesületnél így nem tudtam miről is van szó. Viszont azt éreztem ez még nagyon korai. Ezek a gyerekek még nagyon kicsik, nagyon ügyetlenek, nagyon ez, nagyon az…kifogás hegyeim voltak miért is ne menjünk arra a versenyre. De, most már tudom, szerencsére, hagytam magam az edzőnő Kovács Veronika által meggyőzni és elmentünk a versenyre. Na, itt lettek a csajok az utolsók, mert kicsik, ügyetlenek és kezdők voltak. De nagyon jó volt megtapasztalniuk ezt is.
Vera a következőket mondta:
„Ez egy játék, ami az előszobája a röplabdának, megtanítja a gyerekeket pályán látni, csapatban gondolkodni és játszani, koncentrálni, és mint minden sportban a verseny egy olyan felfokozott helyzet, amit az edzésen nem lehet megélni…”
Ez mind igaz és még kimaradt belőle, hogy megtanítja őket a stresszt kezelni, a hisztit kezelni, a csapattársat „kezelni”. Persze nem rögtön, hanem ez egy folyamat, amit az edző és a szülő közösen tud majd a gyerekekkel kialakítani. Azért ne feledjük, hogy női palántákról van szó ... a hiszti kezelése nem éppen a legkönnyebb feladat :).
Nekem még volt egy nagyon fontos élményem azon az első októberi tornán. A legkisebbeken kívül ott volt a klubból néhány idősebb generáció is. Ők már röplabdáztak. Az volt a lényeg, hogy ott voltak és ezzel irányt mutattak a kezdőknek, a kicsiknek, hogy sok munkával, kitartással hová tudnak majd eljutni. Ez nagyon fontos volt!
Felnőttként csak csodálni tudom az edzőket, hogy ilyen lelkesen, önzetlenül és őszintén szurkolnak, tanítanak, nevelnek ennyi kicsi gyereket. Szülőként meg hálás vagyok nekik mindezekért.
Egy dolgot nagyon bánok. Kár, hogy nem vettem videóra honnan indult a gyerekem és hová jutott. Ugyan nem lett belőle fél év alatt négyes ütő a röplabda pályán. De labdaérzéke szinte egyáltalán nem volt, félt az erős, gyors labdáktól, dobni, ütni egyáltalán nem tudott, minden labdát ő akart az első versenyen megfogni, nem tudta mi az, hogy csapatjáték…ma már ugrik a gyorslabda után, nem fél, van labdaérzéke :), tudja, hogy nem minden labdát neki kell megfogni és több alapérintést tud a röplabdából, mint én.
Az utolsó helyről második alkalommal eljutottak a közép mezőnybe, majd a következő tornán már másodikak voltak és ezen az utolsón beérett az aranyérem is :). De ehhez kellett ez a fejlődési folyamat, hogy átéljék és most pontosan tudják milyen értékes is ez az aranyérem. Szóval ma már kiválónak tartom a zsinórlabda városi bajnokság ötletét. Köszönet érte az egyesületnek, és az edzőknek. Vagyis mindenkinek, aki benne van :).
Szalay Bea